2015. január 3., szombat

Felnőttél vagy csak megöregedtél?

Amíg felnőtt testben gyermekként élünk, addig minden esetben az anyánk és az apánk az elsődleges referenciapont az életünkben. Bár fizikailag nyakig benne vagyunk a felnőttlétben, sokszor már gyermekeink is vannak, de lelkileg még mindig kisfiúk és kislányok vagyunk, mert nem tudunk vagy nem is akarunk elszakadni a szüleinktől. Akik szeretethiányosan nőnek fel, azok gyakran járnak így. A szeretet nem egyenlő a fizikai kontaktussal - simogatás, ölelgetés -, nem egyenlő a "szeretlek" szó ismételgetésével. Ott kezdődik, hogy megismerem önmagam, megkeresem a határaim, lepakolom a múltam. Aztán elfogadom, hogy ez van, ebből kell dolgoznom. Az Egó száműzetésbe kerül, és megjelenik helyette a Tudat, hogy irányítsa az életem, és megvalósulhasson mindaz, amiért idejöttem. Amikor idáig elérek, akkor már tisztán áramlik a szeretet és az energia. Ilyen állapotban már képes vagyok meglátni a másik emberben is az önvalót, és segíteni őt az útján. Így tudok jól gyermeket is nevelni. A gyermek a belső nyugalmamat biztonságként értékeli. Érezve a szeretet áramlását, fel tud töltődni, és önmagától megtörténik a leválási folyamat. Szülőként tudatosan is készülök rá, hogy el kell engednem. Mindeközben látom őt, tudom, hogy honnan jött, és merre tart.

Most akkor jelentkezzen az, akinek ilyen szülei voltak! Akik tisztában voltak önmagukkal, feldolgozták az örökségüket, életfeladatuk szerint dolgoztak, képesek voltak meglátni gyermekük igazi énjét, és segítették kibontakoztatni az életét... Jelentkezik valaki? Nagyon várom! Várhatom? Valószínűleg ilyen ember nem olvassa az írásaim, mert nincs is rá szüksége... :)

A szüleinknek eléggé hiányos a szeretetraktáruk, és nem is volt sok lehetőségük arra, hogy külső eszközök segítségével tudatos lelki érlelődésen menjenek keresztül és felnőjenek. Hozzánk képest zárt világban éltek. A mi generációnknak ellenben lehetőségek tárháza adatott meg, csak ki kell válogatni a hiteles forrásokat.

Milyen is gyermekként élni felnőtt testben? Az ilyen emberek függők és feltétel nélküli szeretet akarnak. Olyan kapcsolatokba kerülnek bele, ahol a párjukkal szülő-gyermek viszonyt játszanak, pótapákat, -anyákat keresnek, vagy sokkal fiatalabbaknak vetítenek férfi/női minőségükről. Lépni sem tudnak egymás nélkül, folyamatosan ellenőrzik a másikat, korlátok közé szorítják. Féltékenyek, gyanakvóak. Folyamatos testi kontaktust igényelnek vagy éppen képtelenek megadni azt. Rosszul érzik magukat egyedül. A saját szüleikről torz képük van, nem tudnak elvonatkoztatni a gyermek szerepétől, és csak az embert meglátni bennük. Gyermekeikben a tükröt látják, saját negatív arcuk köszön vissza fiaikon/lányaikon keresztül.

Addig nem lehet felnőni, amíg nem számolunk le az apai-anyai örökséggel. Addig az ő gondolati mintáikkal azonosítjuk önmagunk, és nem ismerjük fel, hogy ezek nem mi vagyunk. Kapunk tőlük megküzdési mintákat, amikkel dolgoznunk kell, és megértenünk, miért nem jók. Mikor beépítettük ezt a tudást, akkor elengedhetjük, és kialakíthatunk egy  jobb koncepciót, amit folyamatosan csiszolgathatunk. Ezek leszünk mi, akik felnőtté váltak, és haladnak a teljessé válás útján. Mindeközben felismerjük, hogy már csak az önvalónk számít. Már nem az apám, anyám, párom, tanárom stb. véleménye lesz az elsődleges, hanem a sajátom. Felelőssé válok a saját jóllétemért testi, lelki és szellemi szinten. Ha tünetek jelentkeznek, akkor tudom, hogy jelzést kaptam, mert elvétettem az irányt.

A felnőtté válás felelősségvállalás is. De ez nem teher, hanem belülről jön, egyszerűen nem megy másképp. Akkor vágysz arra, hogy úgy étkezzél, ami táplálja a tested. Kialakítasz egy mozgáskultúrát. Ismered a családodban a sorsokat, figyelembe veszed a benne élők testi-lelki-szellemi lehetőségeit, és aszerint viszonyulsz hozzájuk. Olyan emberekkel veszed körbe magad, akikkel kölcsönösen építő jellegű a viszonyod, közösséget alapítasz...
És teszed a dolgod, amiről egyértelműen tudod, hogy a tiéd, és tenned kell...